A világítótorony és a tenger – férfi és nő találkozása

Mindig is vonzott a tenger. Órákig tudom nézni a hullámokat, hallgatni a hangját, figyelni, ahogy egyik pillanatban egészen kisimul, majd egyszer csak megmutatja az erejét. Van benne valami különös kettősség: megnyugtat, miközben folyamatos mozgásban van.

És valamiért ugyanígy vonzanak a világítótornyok.

Ha tengerparton járok, mindig megállítanak egy pillanatra. Ott állnak a parton, sokszor egészen egyedül, miközben körülöttük minden változik. Fúj a szél, érkeznek a hullámok, jön az apály és a dagály, néha vihar támad, máskor szinte mozdulatlanná válik a víz.

A világítótorony közben ott marad.

Áll. Világít. Mutatja az irányt.

Sokat gondolkodtam azon, miért érint meg ennyire ez a kép. Talán azért, mert számomra van valami nagyon mélyen férfi és női a tenger és a világítótorony találkozásában.

A nő, aki olyan, mint a tenger

A női működésben sokszor érzem ugyanazt az áramlást, amit a tengerben.

Mélységet, érzékenységet, erőt és változást.

Egy nőnek lehetnek időszakai, amikor nyitott, könnyed és tele van energiával. Máskor befelé fordul, csendre vágyik, vagy egyszerűen több térre van szüksége ahhoz, hogy újra meghallja önmagát.

Az érzelmi közelség iránti igénye is változhat. Előfordul, hogy szinte minden porcikájával kapcsolódni szeretne, máskor önmagába húzódik vissza. A vágy, az intimitás, az érzelmek és a test ritmusa sem mindig egyforma.

Ez az áramlás számomra a női természet egyik gyönyörű része.

Ahogy a tenger sem veszít az értékéből attól, hogy ma csendes, holnap pedig hullámzik, úgy egy nőnek sem kell mindig ugyanolyannak lennie.

A férfi, aki olyan, mint a világítótorony

A férfiban mindig is vonzott a belső tartás.

Az a fajta jelenlét, amikor érzem, hogy mellettem van valaki, aki megáll a saját lábán. Ismeri önmagát, tudja, mi fontos számára, és képes jelen maradni akkor is, amikor körülötte éppen erősebb érzelmek jelennek meg.

Számomra ezt idézi a világítótorony.

A torony nem akarja megállítani a tengert. Nem akarja kisimítani a hullámokat, és nem akarja eldönteni, milyennek kellene lennie a víznek.

Egyszerűen jelen van.

Talán egy kapcsolatban is mély biztonságot teremthet, amikor a férfi képes jelen maradni a nő érzelmi világában anélkül, hogy azonnal megoldást keresne minden érzésére.

A nő pedig megélheti mellette saját áramlását úgy, hogy közben nem kell elveszítenie önmagát.

Amikor nem akarjuk megváltoztatni egymást

Sok párkapcsolati nehézség mögött ott van az a vágy, hogy a másik egy kicsit másképpen működjön.

Legyen kiszámíthatóbb. Beszéljen többet. Érezzen kevesebbet. Legyen határozottabb. Legyen érzékenyebb. Közeledjen gyakrabban. Adjon több teret.

Közben talán éppen azt felejtjük el, ami a tenger és a világítótorony képében számomra annyira szép.

A valódi kapcsolódásban két különböző ember találkozik.

Mindketten hozzák a saját történetüket, érzékenységüket, félelmeiket, vágyaikat és kapcsolódási mintáikat. A közelség akkor tud igazán mélyülni, amikor egyre jobban megismerjük egymás belső világát, és közben önmagunkkal is kapcsolatban maradunk.

Milyen felszabadító lehet egy olyan kapcsolat, ahol nem kell kisebbé válni.

Ahol megmutathatjuk a hullámainkat.

Ahol lehetnek érzéseink, bizonytalanságaink, vágyaink és határaink.

Ahol a másik jelenléte nem elvesz belőlünk, hanem segít abban, hogy még inkább önmagunk lehessünk.

A világítótoronynak is vannak viharai

Van azonban valami, amit fontosnak érzek ebben a képben.

A világítótorony sem érinthetetlen.

Őt is veri az eső. Tépi a szél. Köd veszi körül. Néha olyan sűrűvé válik körülötte minden, hogy a fényét is alig lehet látni.

Egy férfi sem lehet mindig erős, biztos és rendíthetetlen.

Neki is lehetnek félelmei. Elfáradhat. Elbizonytalanodhat. Lehet olyan időszak az életében, amikor neki van szüksége megtartásra, figyelemre vagy egyszerűen arra, hogy valaki ott legyen mellette.

Talán ezért sem szeretném ezt a képet merev férfi–női szerepként látni.

Inkább egy olyan szimbólumként, amely megmutat valamit a kapcsolatok természetéből.

Időnként egyikünk a tenger.

Máskor a másik.

Van, amikor én tartom a fényt, és van, amikor a társamban keresem azt a biztos pontot, amely segít újra tájékozódni.

A biztonság és a szabadság találkozása

Egy mély párkapcsolatban számomra különösen fontos ez a két minőség: biztonság és szabadság.

Biztonság ahhoz, hogy merjek közel kerülni.

Szabadság ahhoz, hogy közben önmagam maradhassak.

A kötődés mélysége talán éppen ott kezdődik, amikor már nem kell folyamatosan bizonyítanunk, hogy szerethetők vagyunk. Megmutathatjuk egymásnak azt is, ami érzékeny, bizonytalan vagy éppen viharos bennünk.

Ehhez jelenlét kell.

Olyan jelenlét, amelyben a másik azt érezheti: látlak. Érzékelem, hogy most mi történik benned. Nem ijedek meg attól, hogy éppen hullámzik körülöttünk a tenger.

Talán ezért szeretem annyira ezt a képet

A tenger és a világítótorony egészen különböző.

Az egyik áramlik és folyamatosan változik. A másik a parton áll, és fényt ad.

Mégis van valami különösen szép abban, ahogyan együtt jelennek meg.

Talán valahol mélyen én is ezt keresem a férfi és a nő találkozásában.

Egy olyan kapcsolatot, amelyben megfér egymás mellett erő és érzékenység, mélység és játékosság, közelség és saját tér. Ahol két ember képes egymás mellett fejlődni úgy, hogy közben egyikük sem veszti el a kapcsolatot önmagával.

Mert viharok lesznek.

Lesznek napok, amikor közel érezzük magunkat egymáshoz, és olyan időszakok is, amikor nehezebb megtalálni az utat.

Talán egy hosszú kapcsolat egyik legfontosabb kérdése éppen az, hogy amikor megérkezik a köd, tudunk-e még valamilyen módon jelezni egymásnak.

Itt vagyok.

Látlak.

Még mindig keresem feléd az utat.

És amikor jön a vihar, legyen valahol egy fény, amiről tudjuk:

ott van.

Szeretettel:

Nyéki Gabriella

"A belső út nem a menekülésről, hanem a hazatalálásról szól."